Német boxerről

BEMUTATJUK A BOXERT

Nem valószínű, hogy akad még egy olyan kutyafajta Magyarországon, amelyről annyi élesen ellentétes vélemény, s olyan sok tévhit hangzana el, mint a boxerről. Az elmúlt években az egyik legelterjedtebb, legnépszerűbb kutya lett nálunk is, mégsem ismerik.

Ha valakit megharap, nem tudja elengedni… ha nyers hússal etetik, megvadul…- állítják a „szakértők”.

Ártalmatlan, jámbor luxuseb, amely még a légynek sem vét – tartják sokan. Vadállat, a saját gazdáját is széttépi, kész veszedelem a lakásban – így az ellentábor.

Mi az igazság? Kinek higyjünk? Milyen hát valójában a boxer?

A végletek kutyája. Játékos, mindig készen áll a hancúrozásra, sőt legtöbbször „ő” kezdeményez, mégpedig ellenállhatatlan kedvességgel és kitartással. Víg kedélyét kölyökkutya-pajkosságát megőrzi késő öregkoráig. Játék közben sohasem durva; megkapó önfegyelemmel tart mértéket, mindig tudja, hol a határ, meddig mehet el a játékban, birkózásban úgy, hogy ne okozzon fájdalmat. Sohasem él vissza rendkívüli erejével.

A másik véglet: a keménység!

Nincs még egy kutyafajta, amelyik olyan önfeláldozóan – akár élete árán is – védené gazdáját, mint a boxer. Roppant erejével, vakmerőségével embernek, állatnak egyaránt félelmetes ellenfele.

Íme, ez a boxer! Az egyik pillanatban még bohókásan játszik bárkivel, a másikban viszont már bőszülten ront az illetőre, ha az gazdáját „fenyegeti”. Megjelenése is tükrözi a két végletet. Teste elegáns, mozgása harmónikus, megnyerő, feje viszont már-már félelmetes.

Lehet, hogy kissé merész megállapítás, de egész sor hasonlatosságot találunk a boxer és a nagymacskák között. A fejforma, a fejtartás, a mozgás mind-mind az oroszlánéra emlékeztet. A boxer természetében is felfedezhetjük a „nagymacskás” vonásokat.

Szeret lustálkodni; naphosszat heverészik, szunyókál. Kényelmessége, lomhasága azonban csak látszólagos. Érdekes jelenség például, ha támad a boxer. Amikor megpillantja ellenfelét, szinte szoborrá merevedik, majd lelapul és kúszva, gyors mozgással közelíti meg a kiszemelt célpontot, azután „kilövi” magát és ellenállhatatlan rohammal, szinte elsöpri a másik állatot. Támadás közben – a többi kutyafajtával ellentétben – sohasem csahol; (nincs is szüksége arra, hogy bátorítsa magát), hanem mélyről jövő, ijesztő hangon hörög, morog.

Nem véletlen, hogy aki nem ismeri ezt a fajtát, ha találkozik vele, messze elkerüli. Pedig nincs hamis, sunyi boxer. Ezek a kutyák nagy erejük ellenére ritkán kezdeményeznek verekedést, ám soha meg nem hátrálnak, s ha támadnak – mindig szemtől-szembe. Jellemük őszinte, nyílt, egyenes.

Lakásban, kertben egyaránt ideálisan tartható. Helyét gyorsan megszokja, minden körülményhez könnyen alkalmazkodik. Bérházban sem okoz a tartása problémát. Csendes, kiegyensúlyozott, a lakók nyugalmát nem zavarja, mert nem ugatós, többnyire hetekig sem hallatja hangját. Miután szőrzete rövid, könnyen tisztán tartható.

Tanulékony. Gyorsan és szívesen sajátítja el még a bonyolultabb tudnivalókat is. S hogy milyen jól idomítható, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy ma már valamennyi kutyakiképző iskolában nagy számban találunk boxereket. A gyerekeket különösen szereti; megbízható, hűséges őrzője, játszótársa a kicsiknek.

Az „ezerarcú” kutya…

Az első pillanatban talán furcsa ötletnek tűnhet, hogy egy kutyafajta egyetlen testrészének külön alcímet szentelünk. Igen ám, csak hogy a szóban forgó kutya – a boxer! S ez a fajta különleges karakterét, minden más kutyától eltérő megjelenését, érdekes külsejét éppen a fejének köszönheti.

A fajtaleírás – vagyis standard – ugyancsak hangsúlyozza: „a boxer jellegét főként feje határozza meg. A fej felső része szögletes, arcorri része széles és jól fejlett… A fej szépsége, az arcorri rész és az agykoponyai rész harmóniáján alapszik… A koponya, - amelynek hossza egyenlő a szélességgel – enyhén domború, boltozatos… A sötét maszk az arcorri részre korlátozódik, a fej színétől erősen elüt… A stop nagyon kifejezett, az állkapocs előreugró. A pofa fejlett.”

A standard precíz meghatározásai, olykor talán kissé „kínaiul” hangzó szakkifejezései azonban nem érzékeltethetik kellőképpen a boxer fejének döntő szerepét a kutya egész megjelenésében. Pedig ez a fej a figyelmes szemlélőnek sok mindent elárul! Nem csupán az állat küllemének kölcsönöz sajátos – vonzó vagy taszító – eredetiséget, a boxer egyéniségét „lelkivilágát” is elénk tárja.

Ez a fej – pontosabban pofa – a jó megfigyelőt gondolkodásra készteti. Az emberben felmerül a kérdés: vajon a boxer feje komikus-e, vagy drámai? Barátságos, vagy ijesztő? Simogatásra késztet, vagy óvatosságra int? Nem könnyű válaszolni, hiszen a boxernek ezer „arca” van: zord, vidám, szemlélődő, érdeklődő, mérges, aggódó, büszke, hűséges – mindenkor együtt örül vagy búsul gazdájával.

A boxer „arcának” karaktere tehát nehezen meghatározható, de annyi bizonyos: mindenképpen erős egyéniségre vall!

Hogyan született ez az érdekes fejforma? Tulajdonképpen az örök emberi hiúság hozta létre, az embernek az a természetes vágya, hogy valamilyen minden mástól eltérőt, különlegeset alkosson.

A modern boxer megszületésének története úgy kezdődött, hogy a büszke bavariai tenyésztők elhatározták: kialakítanak egy SOSEMVOLT fajtát. Amikor megkezdték a kísérleteket, az egyik legfontosabb törekvésük az volt, hogy egy négyszögletes fejet hozzanak létre. (Természetesen a „különlegesség” szempontja mellett komoly mértékben közrejátszott a „használhatóság” elve is: vagyis hogy az új fajta viaskodásban, vadászatban egyaránt jól megállja helyét – erős állkapcsa, szinte lerázhatatlan fogása legyen.)

A boxer fejének kialakítása körül voltak viták is. Hosszú ideig például a markáns áll, - de lehetőleg kevés előreharapással, ha lehetséges, ráharapással – volt kívánatos, abból az egészséges érzésből kiindulva, hogy az előreharapás természetellenes és az állkapocs gyengeségére vall.

Később a boxer fejének különleges vonásait – öncélúan – szinte groteszkig fokozták; ebben az időben az újságok apróhirdetéseiben „oroszlánfejű” boxereket kerestek a vásárlók.

Ahogy a boxertenyésztés egyre inkább tudatos fajtatenyésztéssé vált, úgy tűntek el a nem kívánatos, groteszk fejek, - szerencsére, hiszen az ilyen kutyák utódainál sűrűn előfordultak ferde állkapcsú, lógónyelvű példányok.

A boxer feje napjainkban sokat formálódott, változott – „kifinomodott”. A modern boxer fejének szokatlanságában, eredetiségében van valami kellemes, megnyerő, elegáns. Talán ez a körülmény is szerepet játszik abban, hogy ha az utcán felbukkan egy ilyen kutya – és ez ma már mindennapos jelenség – egyre kevesebb ellenérzést vagy félelmet kifejező megjegyzést hallani. Megismerték és megszerették nálunk is ezt a fajtát és ott tartunk, hogy még a „laikusok” is megtanulták észrevenni és értékelni a boxer fejének érdekes, különleges szépségét.

A boxer nyomában…

Feltételezések, találgatások, homályos elképzelések, egymásnak ellentmondó elméletek… Ez jellemzi a boxer származásának szakirodalmát. Angol vagy német fajta? A boxer származik a bulldogtól, vagy megfordítva? Milyen fajták szerepeltek a létrehozásában? Honnan kapta nevét? Ősi, vagy csupán alig százéves fajta? Kérdések sora, melyekre nincs egyértelmű felelet. Kis túlzással azt is mondhatnánk: krimibe illő vállalkozás felkutatni a boxer eredetének körülményeit, a fajta kialakulásának történetét. A rendelkezésre álló adatok, tanulmányok – elsősorban angol és német forrásmunkák – alapján most próbáljuk meg mégis megfejteni a boxer származásának titkát.

A nyomok a dogszerű kutyák családjához vezetnek. Ehhez a csoporthoz tartozik a tibeti dog, a mészáros kutya, a bordeaux-i dog, a francia és angol bulldog, a német dog, a boxer, az újfoundlandi és a bernáthegyi, a mopszl, a rottweiler és a svájci alpesi kutya.

Nagyon valószínű, hogy az egész dog család őse a tibeti dog volt. Erről a hatalmas kutyáról a kínai irodalom is megemlékezik. Időszámításunk előtt 1121-ben a kínai császár egy tibeti kutyát kapott ajándékba, amelyet embervadászatra idomítottak. A tibeti dog a tibeti fennsíkról elterjedt Nepálban és Indiában, szórványosan Kínában is. Nagy Sándor indiai hadjáratakor például dogszerű kutyákat vitt magával ajándékba – így jött létre a híres molossus tenyészet. Ezeket a kutyákat később a rómaiak is átvették és a római telepesek időszámításunk kezdetekor molossus kutyákat hoztak át az Alpokon Közép- és Nyugat-Európa országaiba.

  • 2017. április 16.